Van egy szoba, amely csak az enyém. Mégis naponta van vendége. Késő éjszaka van már amikor megérkezem hozzá. Belépek és lehajtom a fejem. S máris jönni kezdenek a vendégek. Belép a kislányom, pajkos mosolyával, kezét fogva jön kedvesem, néha szelíd bánat leng át arcán... Megértem.
Aztán szüleim jönnek be, csendesen, segítőkészen tekingetve rám. A testvérem következik családostól, sogornőmmel és a kisfiukkal. Arcán ott van az élet zajából érkezettek elégedett-fáradt árnyéka.
Sógornőim is belépnek kézen fogva életük párját. A nagyobbik már két lánykát vezet kézen fogva, a kissebbiknek még csak a boldog család néha megingó, ám még élő reménye van a szemében amint széttekint szobámban...
Aztán aposóm és anyosom is belép, s kicsit távolabb foglalnak helyet, de még a mindennapos vendégeim körén belül.
A barátok nem mindig ugyanazok. Egyik nap egyik, másnap másik jön. Belépnek s kissé távolabb tisztelettel megállnak - családjaik körében.
A gyülekezetből is érkeznek néhányan. A tizenkét előljáró mindennapos vendég – igaz, a családi körön kívül. Naponta látom mindegyikük arcát. Legalább itt, a szobámban. Némelyikén mosoly, másikén egykedvűség, netán bánat. Így lesz tele lassan a szobám. S érdekes, mind ott vannak, mégsem látnak engem. S nem is hallanak.Érdekes szoba ez, mindnhol elérkezhetek hozzá, nincs helyhez kötve és nincsen teteje... Felülről belátni és bentről ki. De csak felfelé, mert ablaka sincs. Szavam sem hallatszik, nem terjed e térben a hanghullámok mindenfelé, csak egyetlen irányban – fölfelé. Erre van "térerő". Nem a kibernetikai tér ereje hat, mégcsak a rádiófrekvencia sem borzolja az étert, éjszakai szobámban másfajta térerő hat. Ugy hívják: Az imádság térereje...
Aztán szüleim jönnek be, csendesen, segítőkészen tekingetve rám. A testvérem következik családostól, sogornőmmel és a kisfiukkal. Arcán ott van az élet zajából érkezettek elégedett-fáradt árnyéka.
Sógornőim is belépnek kézen fogva életük párját. A nagyobbik már két lánykát vezet kézen fogva, a kissebbiknek még csak a boldog család néha megingó, ám még élő reménye van a szemében amint széttekint szobámban...
Aztán aposóm és anyosom is belép, s kicsit távolabb foglalnak helyet, de még a mindennapos vendégeim körén belül.
A barátok nem mindig ugyanazok. Egyik nap egyik, másnap másik jön. Belépnek s kissé távolabb tisztelettel megállnak - családjaik körében.
A gyülekezetből is érkeznek néhányan. A tizenkét előljáró mindennapos vendég – igaz, a családi körön kívül. Naponta látom mindegyikük arcát. Legalább itt, a szobámban. Némelyikén mosoly, másikén egykedvűség, netán bánat. Így lesz tele lassan a szobám. S érdekes, mind ott vannak, mégsem látnak engem. S nem is hallanak.Érdekes szoba ez, mindnhol elérkezhetek hozzá, nincs helyhez kötve és nincsen teteje... Felülről belátni és bentről ki. De csak felfelé, mert ablaka sincs. Szavam sem hallatszik, nem terjed e térben a hanghullámok mindenfelé, csak egyetlen irányban – fölfelé. Erre van "térerő". Nem a kibernetikai tér ereje hat, mégcsak a rádiófrekvencia sem borzolja az étert, éjszakai szobámban másfajta térerő hat. Ugy hívják: Az imádság térereje...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése